Az út a professzorral

A felső képet akkor készítettem, amikor éppen megérkeztünk a díjátadó színhelyére és megálltunk a parkolóban. Az alsó kép pedig az esemény legünnepélyesebb pillanatát mutatja, amikor Dr. Antal József átvette az egyedi, arany kalászok mintával díszített Herendi vázát Márton Balázstól (b) az AGRO.bio ügyvezető igazgatójától és Daoda Zoltán (b3) szakmai igazgatótól. A képen jobboldalt Dr. Oláh István, a nemrégiben a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével kitüntetett agrárszakember, aki tagja a díjazott kiválasztását végző szakmai körnek és aki idén a kitüntetettet méltató beszédet mondta.

Szóval, ahogy elindultunk Gödöllőről, mindjárt jó hangulatú beszélgetés indult a 96 évesen is mindenkivel kedves és közvetlen professzorral. Az autózás és a közlekedés dolgai után az élet dolgaira terelődött a szó. Antal József szilárd véleménye, hogy az élet dolgai többnyire a véletlen forgatókönyve szerint alakulnak, hiszen az embernek egyrészt mindig törekedni kell a jó és tisztességes viselkedésre, de fel kell ismerni és el kell tudni fogadni a sors vagy a véletlen mindennél nagyobb szerepét.

A 96 év alatt számos sorsszerűen véletlen dolog történt vele, ezek közül többet is elmesélt és a tőle hallottak közül – arra gondoltam – itt leírok egy olyan „keserédes” történetet, ami valamiért szinte szép, szinte – mint cseppben a tenger – megvan benne a háborúk teljes abszurditása és az egyéni sors véletlenszerűsége.

Antal József még ’43-ban került hadifogságba, ahol 6 évet töltött. Voronyezstől keletre volt a tábor, valahol Európa és Ázsia határán, ahol a mindennapok valahol az élet és a halál határán, azon a viszonylag keskeny mezsgyén vánszorogtak, ami a túlélést és a pusztulást elválasztotta.

Valamikor – gondolom már a háború után – valahonnan – nyilván a zabrálásból – került egy Blühtner pianínó a táborba, ahol Antal József raboskodott. Nem sokan tudtak rajta játszani, ő viszont igen, úgyhogy esténként zongorázgatott a tábor orosz őreinek. Ez kétségtelenül némi javulást hozott a körülményeit és az ellátását illetően. Egyszer a táborparancsnok helyettes felesége szólt, hogy a napközben taníthatná a fiukat zongorázni. Később az is kiderült, hogy Antal József nem csak a zongorához ért, hanem viszonylag jól tud franciául is. A táborparancsnok helyettes felesége pedig szólt, hogy nagyon jó, mert így a zongora mellett franciára is taníthatja a fiukat. Antal József meg szólt, hogy jól jönne pár francia nyelvű újság. Simán megoldották, úgyhogy a professzor úr a rabság utolsó éveiben zongorázni és franciára tanította a táborparancsnok helyettes fiát, ami egy negyvenes évekbeli szovjet hadifogoly-táborban – pestiesen szólva – több volt, mint nem hátrány.

Aztán ’49-ben szerencsésen hazakerült és néhány abszolút véletlennek köszönhetően Gödöllőre került, ahol évtizedeken át tanította a későbbi magyar agrárértelmiség jelentős részét a mezőgazdasági ismeretekre. Idén 40 éve, hogy elnyerte az MTA doktori címét. A mezőgazdaságról írott könyvei a szakma alapművei.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt utazhattam Antal Józseffel, hogy meghallgathattam néhány történetet az életéből, hogy behívott a lakásába, bemutatott a nagyon-nagyon kedves feleségének.

Ha elmúlik a forró nyár, egy kávéházban folytatjuk a beszélgetést, hiszen a még sok-sok érdekes története van a professzor úrnak, amit szívesen megosztana az AGROcafé olvasóival.